Mint történetmesélő, munkám során egyre többször hallom, ahogy mások a történetmesélés visszatéréséről beszélnek. De vajon volt olyan időszak, amikor nem meséltünk történeteket? Érdekes elgondolkodni ezen.
Mi is a történetmesélés? Nekem azonnal egy idős, színpopás ruházatú úr vagy hölgy jut eszembe, aki közönségét régi idők történeteivel ajándékozza meg. Ez a kép élt bennem egészen addig, míg magam is történetmesélő nem lettem. Hogy megváltoztak az idők, és a képzelet is oly képlékeny, akárcsak az álmok.
10 éves lehettem, amikor szüleimmel egy nap a híreket néztük a tévében. Egy történet különösen megragadott: valakik a világban valahol szörnyű nehéz helyzetbe kerültek. Voltak, akik túlélték, de némelyikük nem. Nem ismertem ezeket az embereket, mégis átéreztem a szenvedésüket. Ezeket az embereket vietnámi csónakos menekülteknek hívták. Kétségbeesetten próbáltak átvágni a viharos tengeren. Történetük mélyen megfogott. Eddig csak könyvekben olvastam kalandokról, de ezek az emberek a valóságban is nagy veszéllyel néztek szembe. Hallottam, hogy néhányan nyom nélkül elmerültek a vízben, másokat rossz szándékú emberek mentettek ki, megint másokat cápák faltak fel. Egy 10 éves fiú számára mindez kalandosnak tűnt, ezeknek az embereknek halált megvető bátorságra és hitre volt szükségük ahhoz, hogy túléljenek. Néhányuknak sikerült.
10 éves lehettem, amikor szüleimmel egy nap a híreket néztük a tévében. Egy történet különösen megragadott: valakik a világban valahol szörnyű nehéz helyzetbe kerültek. Voltak, akik túlélték, de némelyikük nem. Nem ismertem ezeket az embereket, mégis átéreztem a szenvedésüket. Ezeket az embereket vietnámi csónakos menekülteknek hívták. Kétségbeesetten próbáltak átvágni a viharos tengeren. Történetük mélyen megfogott. Eddig csak könyvekben olvastam kalandokról, de ezek az emberek a valóságban is nagy veszéllyel néztek szembe. Hallottam, hogy néhányan nyom nélkül elmerültek a vízben, másokat rossz szándékú emberek mentettek ki, megint másokat cápák faltak fel. Egy 10 éves fiú számára mindez kalandosnak tűnt, ezeknek az embereknek halált megvető bátorságra és hitre volt szükségük ahhoz, hogy túléljenek. Néhányuknak sikerült.
Ismerek egy fiút, aki nemsokára 10 éves lesz. Szereti a kalandokat, azokat is, melyeket a természetben, az erdőkben talál és azokat is, melyekről könyvekben olvas. Gondtalan, kivéve amikor a hírekben menekülteket lát. Engem kérdezget arról, hogy mit gondolok ezekről a háború elől menekülő emberekről. Mesélek neki azokról a történetekről, melyeket mások mondtak el nekem, mesélek neki a vietnámi csónakos menekültekről. Egy 7 éves lányról, aki az asztalos édesapja által készített hajóban szelte át a tengert, akinek, a hajón óvatosan átkúszva, egy palánkról a tenger felé guggolva kellett könnyítenie magán, míg alatta cápák köröztek. Családjával együtt eljutott Hong Kong-ba, ahol egy évig menekült táborban laktak. Apja, mivel beszélte a helyi nyelvet, tudott szerezni számukra egy televíziót. Aztán egy nap véletlenszerűen a térképre böktek és Skóciába utaztak, hogy ott éljenek. Skóciában hideg volt, elképesztően hideg. A kislány ott várta be testvéreit, mindannyian első generációs menekültek voltak.
Miután megtanultak angolul, a család a nagyvárosba költözött. A kislány, aki mostanra már majdnem felnőtt nővé vált, angol nyelvből szerzett diplomát (holott 8 éves koráig sosem beszélt ezen a nyelven). Küzdött, gondját viselte a testvéreinek és szüleinek is, egy modern kori láthatlan hősnőként állt helyt. Ez a nő lett a majdnem 10 éves fiú anyja. A kisfiú, aki második generációs menekült, csupán egy boldog gyerek, aki élvezi az élet kihívásait. Az anyja lett a feleségem. A kisfiú az én fiam. Egy vietnámi csónakos menekült fiának az apja vagyok. Az élet olyan, mint a tenger hullámai, melyek elnyelhetnek, de partra is tehetnek minket. Valamikor az 1970-es évekbeli hírek szerint Finn édesanyja és szülei biztonságban partot értek. Nekik sikerült.
Miért jó személyes történeteket megosztani? Ezt nem az én feladatom eldönteni. Azzal, hogy megosztod a magadét, te is válaszra lelsz.
Írta: Stu Packer
Miután megtanultak angolul, a család a nagyvárosba költözött. A kislány, aki mostanra már majdnem felnőtt nővé vált, angol nyelvből szerzett diplomát (holott 8 éves koráig sosem beszélt ezen a nyelven). Küzdött, gondját viselte a testvéreinek és szüleinek is, egy modern kori láthatlan hősnőként állt helyt. Ez a nő lett a majdnem 10 éves fiú anyja. A kisfiú, aki második generációs menekült, csupán egy boldog gyerek, aki élvezi az élet kihívásait. Az anyja lett a feleségem. A kisfiú az én fiam. Egy vietnámi csónakos menekült fiának az apja vagyok. Az élet olyan, mint a tenger hullámai, melyek elnyelhetnek, de partra is tehetnek minket. Valamikor az 1970-es évekbeli hírek szerint Finn édesanyja és szülei biztonságban partot értek. Nekik sikerült.
Miért jó személyes történeteket megosztani? Ezt nem az én feladatom eldönteni. Azzal, hogy megosztod a magadét, te is válaszra lelsz.
Írta: Stu Packer