Egy későnyári napon történt, 9 éves voltam. A nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, egy kis faluban a Rába mellett. Anyám súlyos beteg volt, minket a húgommal rendre szétosztottak a családban. Azon a nyárvégen apám jött értem, hogy hazavigyen Pestre. Délelőtt lesétáltunk a Rába partra, leültünk a magas fűbe, és apám nagyon aprólékosan elmagyarázta, mi történik az emberrel, ha örvénybe kerül.
Tudtam, a Rábában nem szabad fürdeni, szeszélyes folyó, tele örvénnyel. Csak a legvagányabb kamaszok merészkedtek a vízbe, nekem ilyen eszembe se jutott volna. A magyarázat után apám azt mondta, akkor most próbáld ki. Először elkezd lassan forgatni, azután egyre gyorsul a forgás, lehúz magával a mélybe. Egészen a fenékig. Veszel egy nagy levegőt, kicsire összehúzod magad, nem kapálódzol. Az örvény alul kidob. Csak ne mozdulj. Csak húzd össze magad egész kicsire.
Bementünk a vízbe, apám a derekamnál fogva navigált. Amikor láttuk a lassan forgó kört, szépen beleengedett. Úgy történt minden, ahogy mondta. Mint egy nagyon gyors körhinta. Amikor kiszabadultam, igyekeztem a felszín felé, és a levegőt kapkodva kiértem. Apa elkapott, szépen kievickéltünk a partra. Megszáradtunk, és hazamentünk. Otthon nagyanyáméknak elmeséltem a kalandot, azt hiszem, igen furcsán néztek. Bennem sem félelem, sem értetlenkedés nem volt, apám ezt mondta, ezt tettem. Eszembe se jutott, hogy baj érhet apa mellett.
Apám néhány hét múlva – teljesen váratlanul – meghalt.
Később sokat gondolkodtam ezen a történeten. Nekem ez volt a mantrám, bármi baj, bánat, nehézség támadt: kicsire összehúzod magad, nem kapálódzol, ki fogsz jönni. Meg tudod csinálni.
Eszmélésem idején néha azt gondoltam, meg se történt, csak képzelem. Igy azután egy családi találkozón megkérdeztem a rokonaimat, akik akkor ott voltak. Mindenki emlékezett. Elmondták, apám nyugodt, racionális ember volt, ilyen eszetlen cselekedetet nem tudtak mivel magyarázni. Egy kisgyereket belelökni az örvénybe!!!!!!
Bementünk a vízbe, apám a derekamnál fogva navigált. Amikor láttuk a lassan forgó kört, szépen beleengedett. Úgy történt minden, ahogy mondta. Mint egy nagyon gyors körhinta. Amikor kiszabadultam, igyekeztem a felszín felé, és a levegőt kapkodva kiértem. Apa elkapott, szépen kievickéltünk a partra. Megszáradtunk, és hazamentünk. Otthon nagyanyáméknak elmeséltem a kalandot, azt hiszem, igen furcsán néztek. Bennem sem félelem, sem értetlenkedés nem volt, apám ezt mondta, ezt tettem. Eszembe se jutott, hogy baj érhet apa mellett.
Apám néhány hét múlva – teljesen váratlanul – meghalt.
Később sokat gondolkodtam ezen a történeten. Nekem ez volt a mantrám, bármi baj, bánat, nehézség támadt: kicsire összehúzod magad, nem kapálódzol, ki fogsz jönni. Meg tudod csinálni.
Eszmélésem idején néha azt gondoltam, meg se történt, csak képzelem. Igy azután egy családi találkozón megkérdeztem a rokonaimat, akik akkor ott voltak. Mindenki emlékezett. Elmondták, apám nyugodt, racionális ember volt, ilyen eszetlen cselekedetet nem tudtak mivel magyarázni. Egy kisgyereket belelökni az örvénybe!!!!!!
Még később magamnak kitaláltam egy „logikus” magyarázatot, ami kicsit spirituális, bizonyára sokan abszurdnak tartják.
Tegyük fel, létezik a léleknek egy adottsága, megérzi, ami következik. Apám – ha nem is tudatosan – megérezte, hogy itt fog hagyni egy kilenc éves gyereket, aki egész életében magára lesz utalva, beteg édesanyjával és kishúgával, nem nagyon számíthat senkire. Meg akart tanítani valamit, ami segít majd boldogulni. Mit lehet megtanítani egy kilenc éves gyereknek? Mit lehet elmondani az életről, a bajokról, a hitről, a kitartásról? Egyetlen délelőtt alatt, ami a rendelkezésére állt…
Tett valamit, ami az egész életemre tanítás volt. Tapasztalat, valóság, önbizalom, hit. Meg tudom csinálni. Nem kapálódzni, nem kétségbeesni, nem segítséget várni, mások belehalnak, de én kijövök. Meg tudom csinálni!
Andrea, senior résztvevő
Budapest
(A történet szerepelni fog az Interkulturális történetek gyűjteménye c. kiadványban)
Tegyük fel, létezik a léleknek egy adottsága, megérzi, ami következik. Apám – ha nem is tudatosan – megérezte, hogy itt fog hagyni egy kilenc éves gyereket, aki egész életében magára lesz utalva, beteg édesanyjával és kishúgával, nem nagyon számíthat senkire. Meg akart tanítani valamit, ami segít majd boldogulni. Mit lehet megtanítani egy kilenc éves gyereknek? Mit lehet elmondani az életről, a bajokról, a hitről, a kitartásról? Egyetlen délelőtt alatt, ami a rendelkezésére állt…
Tett valamit, ami az egész életemre tanítás volt. Tapasztalat, valóság, önbizalom, hit. Meg tudom csinálni. Nem kapálódzni, nem kétségbeesni, nem segítséget várni, mások belehalnak, de én kijövök. Meg tudom csinálni!
Andrea, senior résztvevő
Budapest
(A történet szerepelni fog az Interkulturális történetek gyűjteménye c. kiadványban)